A Facebookon szerveződött „1001 orvos hálapénz nélkül” közösség felhívását mostanra csaknem 800 orvos írta alá. Dr. Szabados György, a Csolnoky Ferenc megyei kórház központi intenzív osztályának vezető főorvosa tagja ennek a csoportnak, így őt kérdeztük a felhívásról.

– Hisznek benne, hogy a felhívásuk eredményre vezet?

– Abban hiszünk, hogy ha nem mozdul meg végre valami, akkor a rendszer egyszerűen összeomlik.

– Talán az lenne a legjobb, mert kikényszerítené, hogy végre az ágazattal is törődjenek…

– Nem, az nem lenne jó. A betegellátás nem olyan, mint a MÁV. Ha leáll a vonatközlekedés, az legfeljebb kellemetlen. De az egészséghez és az élethez való jog minden más fölött áll és nem sérülhet semmilyen körülmények között!

korhaz_szeged_570

Tizenegy éve készítettem interjút a nemrég elhunyt Frühling János professzorral, a Brüsszeli Egyetemi Onkológiai Intézet nyugalmazott igazgató főorvosával, aki ott és itthon egyaránt elismert szaktekintélynek számított. Sokszor eszembe jut mostanában, amikor a fekete ruhás nővérről és az 1001 orvos felhívásáról szóló híreket olvasom.

Pár héttel a találkozásunk előtt zajlott le – az alacsony részvételi arány miatt eredménytelenül – az egészségügy privatizációjának ügyében kiírt népszavazás. Erről is faggattam akkor a professzort, akinek a válaszát érdemes pontosan felidézni:

„– Ezt nem ezen a szinten és nem így kell eldönteni. A dolognak van egy felszínes és egy mélyebb rétege. Ami a felszínt illeti: privát szektornak lennie kell, de nem kizárólagosan. Az önkormányzati, egyetemi intézményeknek meg kell maradniuk, s a két szektornak kéz a kézben kell a gyógyítást szolgálnia. Demokráciákban mindenki maga döntheti el, melyiket választja. Ennél súlyosabb gond az, amit Magyarország az egészségügyből csinált, pontosabban nem csinált 1989 óta. (…) A szocializmus szószólójának igazán nem nevezhető II. János Pál pápa mondta Vilniusban 1993 végén, hogy még az álszocializmusnak is volt négy alapvető vívmánya: a teljes foglalkoztatottság, a nők egyenjogúsítása, az írástudatlanság felszámolása és a szociális biztonság. Amikor mindennek az alépítménye szétesett, ahelyett, hogy egyetlen kardcsapással kettévágták volna a gordiuszi csomót és vállaltak volna három-négy nehéz évet, hogy közben felépítsenek egy alapjaiban új struktúrát, nekiálltak toldozni-foltozni a régit. Néhány lépéssel mindig a valóság mögött jártak, mire valamit átvettek a külföldi mintákból, addigra azt a gazdasági és világpolitikai helyzet már rég túlhaladta. Még a mai, teljesen széteső és csődközeli helyzetben is megérné mindent leállítani és az alapoktól újrakezdeni. (…) 1945 óta beszélünk a deklarált emberi jogokról, köztük az egészséghez, vagyis a testi, lelki és szociális jóléthez való jogról. Ez a legfontosabb, ide kell először adni a pénzt. Aztán majd meglátjuk, mi marad autópálya-építésre vagy bármi másra. A magyar népesség egyre romló egészségi állapota ezt követeli.”

Tizenegy év telt el azóta, a rendszerváltás óta huszonöt! A helyzet pedig, ahelyett, hogy javulna, egyre kétségbeejtőbb. Lassan elfogynak az orvosok és a szakdolgozók, leamortizálódnak az eszközök és az épületek, nem jut mindenkinek tiszta lepedő, a gyógyszeren és WC-papíron kívül már a műszerekbe való elemet is a betegnek kell magával vinnie, a kórházi koszt minősíthetetlen. Kormányok jöttek-mentek, de az egészségügy gordiuszi csomójának kettévágásához egyik sem volt elég bátor, felkészült és elkötelezett a nekik bizalmat szavazók iránt.

Az „1001 orvos hálapénz nélkül” közösség nyílt levelében a magyar egészségügy három legfontosabb problémája közül elsőként jelölik meg a hálapénzt, amelynek véleményük szerint semmi köze a hálához, inkább egy olyan közös korrupció, amely rombolja a kölcsönös bizalmat. Második helyen az elégtelen bérezés áll, harmadikként pedig a romló munkakörülményeket említik, beleértve a létszám- és műszerhiányt is. Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár után most már Balog Zoltán minisztertől várnak választ arra, mit szándékozik tenni a kormány a gondok megoldása érdekében. Milyen határidővel ígérik a hálapénz „kikoptatását” a rendszerből, milyen konkrét intézkedéseket terveznek az orvosok és szakdolgozók elvándorlásának mérséklésére, hogyan tervezik megerősíteni a felsőoktatási képzést és mikorra hívnak össze kerekasztalt, hogy a társadalom, az egészségügyi érdekképviseletek és a gazdaság képviselőinek véleménye is meghallgattassék végre. Mert ahogy a Magyar Orvosi Kamara is fogalmazott, igen nagy a baj. Az egészségügy olyan kritikus állapotban van, hogy az már nemzetbiztonsági kockázatot jelent.

Dr. Szabados György is úgy fogalmazott, hogy a hálapénz legtöbbször nem más, mint legalizált korrupció, de nem oka a mostanra kialakult, aggasztó állapotoknak. Ha kriminalizálnák, vagyis tiltanák és büntetnék, azzal az ágazat problémái nem oldódnának meg. Ugyanakkor, amíg jelen van, addig a struktúraátalakítás és a forrástöbblet sem tudna korrekt, európai módon működő ellátást eredményezni. Biztatónak érzi, hogy felnövekvőben van egy olyan orvosgeneráció, amelyik nem a hálapénzes rendszerben képzeli el a tisztességes középosztálybeli megélhetést, a társadalmi megbecsülést és a szakmai kiteljesedést, hanem egy jól működő infrastruktúrában, felkészült kollégákkal körülvéve.

A hálapénzt tulajdonképpen a hiány szüli, a hiányt pedig az elégtelen finanszírozás, a rossz intézményi struktúra, meg a revízióra szoruló biztosítási rendszer – gondolom tovább a hallottakat. Kérdés, hogy az alig nyolcszáz aláíró vészharang-kongatása megüti-e a döntéshozók ingerküszöbét, vagy ez a hang is elhal a politikai közönyben. Pedig nyilván kormányzati szinten is ismerik azt az OECD által 2014-ben publikált elemzést, amely Európa országainak egészségügyét, lakosainak egészségi állapotát tekintette át a 2012-es adatok alapján. Nézzük hát a számokat!

Belgiumban, ahol az elmúlt tizenkét évet töltöttem és volt alkalmam megtapasztalni az ottani kórházi körülményeket, az egy főre jutó GDP 2012-ben 30 457 euró volt, szemben a magyarországi 16 996 euróval. Ott a GDP 10,9, míg Magyarországon 8 (a KSH ettől eltérő adata szerint 7,5) százalékát fordították összességében az egészségügyre, de az állami egészségügyi kiadások aránya nálunk csupán a GDP 4,7 százaléka volt, a többit a magánkiadások fedezték. (Vagyis az állami részvállalás a KSH adatai szerint 62,9 százalékos volt, ami jóval alacsonyabb, mint a 70 százalék feletti OECD-átlag.) 2012-ben Belgiumban évente és személyenként 3318 euró jutott a gyógyításra, nálunk mindössze 1354!!! Ennél is lehangolóbb, hogy az állami kiadások összességén belül Belgiumban 15, Magyarországon 10 százalék fordítódott az egészségügy finanszírozására, utánunk már csak Lettország (9) és Ciprus (8) kullogott. A listát amúgy Svájc vezette 22 százalékkal, de még Szlovákia (15), Csehország és Szlovénia (14), Horvátország (13), Románia és Bulgária (12), valamint Lengyelország (11) is megelőzött bennünket.

És hogy mire futja Belgiumban ilyen finanszírozás mellett egy állami kórházban? Két órán belül koponya CT-re, ha az ember zsibbadó bal karral a sürgősségin jelentkezik, külön kórteremre védőruházattal, ha felmerül a betegnél a légúti fertőzés gyanúja, többfogásos menüből választható ételsorra, rendesen megfizetett, kiegyensúlyozott orvosokra és szakszemélyzetre, beutaló nélkül igénybe vehető szakorvosi ellátásra. Ezek mindegyike személyes tapasztalat. Várólisták persze vannak, ráadásul a betegbiztosítás milyenségétől függő arányban fizetni is kell mindenütt, de hogy erről ne kapna a beteg számlát, az fel sem merül! Nekünk ehhez – ahogy Frühling professzor mondta tizenegy évvel ezelőtt – valószínűleg egy teljesen új struktúrát kellene felépíteni. Lehet, hogy már csak a füstölgő romokon?

Önök is támogathatják azokat, akik gyógyítanak bennünket, ha elküldik a következő kérdéseket az Emberi Erőforrások Minisztériumának az ugyfelszolgalat@emmi.gov.hu e-mail címre: 1. Meddig tűrik a hálapénz jelenlétét az egészségügyben? 2. Mikor hívnak össze széles körű szakértői kerekasztalt az egészségügy szereplőivel? 3. Milyen konkrét intézkedéseket hoznak az egészségügyi dolgozók anyagi megbecsüléséért a 2016-os év folyamán?

Hozzászólások

hozzászólás