A tűzifaszállító is tudja, amit a krumplitermesztő: belenyom egy kis szemetet a cucc közepébe, megteheti, úgyis tudja, ellenőrizhetetlen a szállítmány. Amikor megtalálja a vásárló a selejtet, a szép, tiszta mértani formára vágott fa között a zúzalékot, akkor már úgysem tehet semmit.

Így keletkezik az árusnak egy kis extrahaszon – nekünk meg egy kis extrakár. De hát kibírjuk, már igazán meg sem lepődünk, mert úgyis tudjuk, hogy ha két körtét veszünk szinte bármelyik piacon, akkor az egyik tröttyedt lesz, a méregdrága szőlő pedig fonnyadt, az alma kemény, íztelen. Egy a lényeg: a haszon. Leleményesen a vevő nyakába sózni a szemetet krumpliból, körtéből, paradicsomból, tűzifából.

Az eljárásban nincs semmi ördöngösség, de azért kell hozzá némi pofátlanság és gyakorlat: szépen középre csomagolni az árunak azt a részét, amit nem a szemnek szántak. Másrészt, ha nem zsáknyi mennyiségről van szó, akkor mézesmázosan a vevő szemébe nézni, miközben belecsusszan a nejlonzacskóba a zöldség és a gyümölcs rohadtabbja. Nem kell ezt mellre szívni, mondja a barátnőm: add tovább. Jó, mondom, a szöveg közepén, éppen itt elkezdek összefüggéstelenül nullákat írni: 00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000, hogy teljen a sor. Az olvasóról meg úgyis tudjuk, hogy többnyire a címet, az első és az utolsó mondatot futja át, tehát középen jöhetnek a zérók: 000000000000000000000000 0000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000. Csakhogy én ezért nem kapok pénzt, tehát mindjárt borul a mutatvány. Egyébként sem vennék részt ebben az add tovább a veszteséget össznemzeti játékban. Nyakamon marad tehát a kupac szemét, amit tűzifaárában kifizettem. A világ nagy bajaihoz képest szóra sem érdemes, de én már a látványától is rosszul vagyok. Bosszant. Ez sok mindent megmagyaráz. Szerintem attól van, hogy túl sok irányból érkeznek már az emberhez szépen becsomagolt szemétkupacok. Mert az eladónak így gazdaságos. Világos?

Hozzászólások

hozzászólás