Nincs kedvem a szabad sajtó napját ünnepelni egy ideje már. Inkább kimegyek a kertbe veteményezni. Persze, nem most jöttem le a falvédőről, tudom, hogy az éppen aktuális hatalomnak mindig szüksége van szócsőre, de egy ideig elhittem, hogy nekünk ettől függetlenül sikerülhet objektíven írni a demokratikus, szabad társadalomért, amelyben az emberek harmóniában és egyenlő esélyekkel élnek egymás mellett. Olyan eszme (volt) ez, amiért úgy hisszük (hittük), élni érdemes. Amelynek megvalósulását szeretnénk (szerettük volna) látni. De valahogy, mire elérnénk az ígéret földjét, mindig elromlik, elrontódik minden, mert jönnek a machiavellisták, utánuk a haszonlesők, lakájok, udvaroncok, ostobák, irigyek, hazugok, rosszarcúak hada – hogy ne használjak erősebb kifejezést. A zselébojok, ezt talán még mondhatom.

Nem csak filozófiai kérdés, hogy a szabadságvágy legyőzheti-e a hatalomvágyat? A hatalom sokkal tartozik a szabadságnak. Eltulajdonítható-e a győzelem? Igazából az emberrel van baj, aki – azt kell látni – nem márvány, nem kőből faragták, hanem gyarló, törtető, kapzsi, megvásárolható és megvezethető, manipulálható. Ez történelmen átívelő probléma. A történelem fizikája és kémiája, avagy biológiája sajna így működik. Ezért van szükség a társadalmi kontrollra. Sajtóra példának okáért. De ha a társadalom erkölcse is gellert kapott?  Egyáltalán, mi az erkölcs? Van még ilyen absztrakt kategória? Vagy csak annak van erkölcse, akinek célja nincs? Ha célod van, az szentesíti az eszközt és mások szabadságával is rendelkezel?

Nincs kedvem a szabad sajtó napját ünnepelni, amikor azt látom, olyanoknak is van pofájuk erről szónokolni, akik naponta szembeköpik a kollégáikat a szabadságukkal együtt. Mindent és mindenkit, amikor csak a saját érdekük úgy kívánja.

Képmutatás lenne részemről a szabad sajtó napját ünnepelni, amikor egyre sűrűbben azon kapom magam, hogy dolgozik az öncenzúrám. Még le sem ültem a gép elé, máris az villan be, hogy mit fog szólni ez meg amaz, ha leírom a tényeket vagy amit gondolok. Ilyen korábban nem volt. Mert nagy ívben tettem rá. Most meg, így már megette a fene, hogy Tamás Gáspár Miklóst idézzem.

kiskert4Inkább kimegyek veteményezni a kertbe a szabad sajtó napján. Kapálás közben átgondolhatom, hogyan jutottunk idáig. Dühöngés ellen itt van nekem az „öngyógyító kiskert” kottája: A, C, B, C, A . Interneten találtam rá erre a biokert-művelési útmutatóra, miután tavaly nyáron egy Budapestről Pécselyre költözött nő felhívta rá a figyelmemet. Gertrud Franck kitűnő könyve, mint ahogyan eredeti címéből is kiviláglik (Gesunder Garten und Mischkultur) igazából nem a kertészt gyógyítja, hanem abban segít, hogy milyen vetési sorral tudjuk kiiktatni a vegyszerek használatát. (Én azért reménykedem, mint Robinson Crusoe a lakatlan szigeten.) A gyakorlat azt mutatja, hogy meghatározott növényfajok egyes növények szomszédságában jobban, míg más társulásban gyengébben fejlődnek. Na, én tegnap elvetettem a spenót- és mángoldmagvakat, mert a könyv szerzője azt ajánlja, spenóttal léniázzuk meg a kiskertet, mert a spenót levelei kiváló árnyákot adnak a szomszédos palántáknak, a szerteágazó gyökérzetük pedig porhanyósít. Arról nem is beszélve, a spenót milyen egészséges. Tegnap sok hagymát is elduggattam. A spenótközökbe ma vetem a petrezselymet, répát, céklát, salátát, patisszont, borsót, zöldbabot. Rezignáltan, mint egy Bach-fúgát, ismételgetem, A, C, B, C, A. Igazából nagy-nagy passzivitást érzek. Semmi különöset nem csinálni. Csak egyik napról a másikra menteni a menthetőt, hogy minél kevésbé legyen rossz. Ez nem caprice, mint a francia mondaná. Nem hóbort és nem is önfejűség. Tapasztalat eredménye. Vége?

Ui. Most, ahogy leírtam a címet, gondoltam, megmagyarázom. A kertművelés sem egyszerű dolog, arról nem is beszélve, hogy fáradságos. Meg kell tanulni például kapanyelet ékelni, mert különben nem halad a munka. 🙂

kiskert

Hozzászólások

hozzászólás