Bő tizenkét évvel ezelőtt pusztán keresetkiegészítés gyanánt, akkori terveim szerint kizárólag ideiglenesen – egy álláshirdetés kapcsán, amely úgy szólt, hogy „jó pénzért könnyű mellékállást kínálunk” – kerültem kapcsolatba a szórólapterjesztés izgalmas világával.

Aztán eltelt egy évtized is, és valahogy bennragadtam a mókuskerékben, bár sokszor próbáltam szabadulni, de nem ment. Pedig a munka egyre több lett, a példányszám is többszörösére duzzadt, a pénz viszont megrekedt a 12 évvel ezelőtti szinten. Közben az ízületeim is érezhetően megkoptak, de a nosztalgia, a kapcsolatok és nem utolsósorban az emberek ott tartanak a „kerékben”.

Ebben a közösségben mi, „szórólapozók” vagyunk azok, akiknek a munkáját „bárki meg tudná csinálni”, akiket általában letegeznek, akikkel a kommunikáció kétszavas lekezelő tőmondatokban merül ki, akik ha kézbesítenek, akkor az a baj, mert „kitömik” a postaládát, ha pedig késnek, akkor a „ki leszünk rúgatva” kategóriába sorolnak.

Az elmúlt hét végén – úgy, mint mindig munka után – a közel 40 kilós tömött hátizsákkal nekirugaszkodtam a városnak, felfegyverkezve sajátos önvédelmi eszközömmel, egy „süket” fülhallgatóval (csak a látszat kedvéért használom, ily módon próbálom elkerülni, hogy időt és energiát rabló beszélgetésekbe bonyolódjak), és róttam az utcákat.

Az egyik zsákutcában, egy építkezés mellett elhaladva hallottam az irányomba intézett kurjantást, amely az egyik építőipari szaki szájából hangzott el:

– Halló, hé, halló! – mivel fülemben „szólt a zene”, ügyet sem vetve rá folytattam az utam, miközben érzékeltem, hogy a hátam mögött öles léptekkel közeledik, nem egy feladós fajta az biztos, mondjuk, amíg engem üldöz, addig sem kell a maltert kevernie. Ahogy utolért, már bele is kezdett a nem éppen Kazinczy-díjas monológjába:

– Mi van b…meg, nem hallasz, hozzád szóltam f…kám!? Adjá’ má’ egy olyan paksamétát! Na mi van, nem beszéled a nyelvet, he?

Bár kedvemre lett volna, nem vettem fel a stílust:

– Üdvözlöm, uram, ezt a nyelvet tényleg nem beszélem, miben segíthetek?

– Adjá’ már abból az újságból, b…meg!

– A kereskedelmi szórólapokra gondol, uram?

– Ja, elég nehezen fogod fel!

– Sajnálom, de nem tudok adni, mert megszámlálva kapom, tényleg nagyon sajnálom, további szép napot!

Mivel zsákutcában voltunk, visszafelé újra az építkezés érintésével jutottam a főútra. Ahogyan közeledtem, a kerítés mellett már várt rám egy másik munkás, odaérve meg is szólított:

– Szia, bocs, kérhetnék egy pakkot tőled?

– Természetesen – mondtam, és máris nyújtottam feléje a kezemben lévő újságköteget, amelyet mosolyogva megköszönt, majd diadalmasan meglóbálta az előbb próbálkozó kollégája orra előtt. Kifordulva az utcából még messziről éreztem hátamon a „nem éppen Kazinczy-díjas” szúrós tekintetét. Fogadni mernék, hogy még jó sokáig ott állt utánam bámulva, miközben fogalma nem volt arról, mi ütött belém. 

 

Hozzászólások

hozzászólás