A sofőr remek fickó. Minden útvonal-rövidítést ismer, minden forgalmi lehetőséget kihasznál, virtuózan vezet. Fülén telefon. Folyamatosan beszél. Egy az egyben közvetíti valakinek az utunkat. „A Hősök terét érintjük éppen…, tudod, ahol azok a lovak vannak.” Nem zavartatja magát. Két anyuka a gyermekével meg én utazunk haza a lepukkadt kisbuszban. „Elénk hajt ez a taknyos! Vigyázz, mert egyszer anyádat viszem, és ha a hozzád hasonló barmok nem engednek be a sávba, pöszén nézel majd.”
Túlteszi magát azon, hogy még sugárzom. Az már nem veszélyes, megkérdezte a főnökét. A gyerekekre is csak akkor, ha az ölemben ülnének. De legalább másfél méterre vannak. Persze jobb, ha nem tudják a szülők, honnan jövök, mert megijednének. Rosszabb esetben pert indítanának a kórház ellen. A kórház meg a betegszállító céget jelentené fel. A cég pedig őt, a sofőrt tenné felelőssé, mert mindig a sor végén levőt meszelik el. Nála mutatják ki a mulasztást. Akkor aztán fizethet, s ugrik a munkahely. Ez, mondjuk, nem is lenne baj, elege van a tizenkét órás szolgálatból. Kevesen vannak, könyörögni kell a szabadságért. A főnöke átverte múltkor. De most a sarkára áll. A jövő hét második felében otthon marad. Mért hallgatták el, hogy izotópkezelt beteget kell szállítania? A diszpécser csak annyit mondott, hogy a belgyógyászatra jöjjön. Ez nem az ő sara, nem. Semmi ok az idegeskedésre.
Domján Gábor