„Néni, fogadjon be néhány éjszakára!” – szólít meg egy óriáscsecsemő a kórház utcájában. Valójában huszonéves tömzsi, szőke fiatalember, gyermeteg ábrázattal. „Micsoda?” – kérdezek vissza első döbbenetemben, és keresem a kandikamerát. Valaki szórakozik velem?
Vagy ez most komoly? Az adventi kérdés – ami a bibliában mégiscsak filozófiai síkon jelenik meg a Szent Család szálláskeresése kapcsán, s mint ilyen, ott sokkal könnyebben megoldható – most itt tornyosul előttem a maga teljes valóságában. Szembe jön velem a kórház utcáján. Merünk-e befogadni? Különben is gyötör a lelkiismeret-furdalás, amiért Magyarország ennyire demonstratívan fafejűen befogadásellenes. Hiszen lehetne erről humánusabban, intelligensebben is véleményt formálni, és mindamellett megfelelően ellenőrizni, korlátozni a bevándorlókat. Nem zárhatjuk le hermetikusan az országot, amikor az egész világ egymás útját keresztező vándorlások színhelyévé vált miután leomlottak az ilyen-olyan falak és vasfüggönyök, illetve megbuktak a diktátorok, és helyükbe demokrácia helyett fegyveres terrorista szervezetek léptek. Ki azért költözik, mert munkát és megélhetést keres, más az életét menti, megint más kalandra vágyik, stb. Mindenesetre tény, hogy a harmadik világ itt kopogtat Európa kapuján, és belép akkor is, ha mi nem akarjuk.
Advent idején felerősödik ennek az átpolitizált, lejáratott témának az emberi oldala. Eszünkbe jut például a menekülő Szent Család, amint szállást keres éjszakára. „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresni fogja a gyermeket, hogy megölje” – így szólt álmában az Úr angyala Józsefhez, aki még azon az éjszakán fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült.
Persze, tudom, nincs értelme a bibliai példát egy az egyben alkalmazni a hétköznapi életben minden menekülőre vagy éjszakai szállást kereső hajléktalanra, belsőleg zaklatott és vándorhajlamú emberre, de mégis, ilyenkor, az ünnepre készülve felerősödik bennünk a könyörületesség és a lelkiismeret-furdalás.
A fiú a megyei kórház utcáján megismétli a kérést: „Néni, fogadjon be néhány éjszakára!” Átfut a fejemen, hogy végül is elférne nálunk, de rögtön kijózanodok és győz a gondolat, hogy mégsem szedhetünk fel minden elesett embert. Humánusnak tartom magam, mégis tessék, itt van, az intolerancia tényleg ősibb minden másnál. A biológiában gyökerezik. Olyan, mint az állatok területvédelmi ösztöne? A gyereket is nevelni kell a toleranciára, mert másképp mindent magának akarna, és nem tisztelné más tulajdonát. Toleranciára nevelünk, de ez a tolerancia nagyon törékeny, szinte nap mint nap csődöt mond, és újra kell kezdeni. Sokkal könnyebb intoleránsnak lenni.
Lám én is azt tanácsolom ennek a segítségkérő fiúnak, hogy keresse a krízisközpontot. Végig sem hallgat. Nyilván a tekintetemből olvas, mint a kutyák és elfordul, megy tovább. Nem tudom, talált-e végül befogadót? És egyáltalán miért koldul szállást?
Utána megnéztem, milyen megoldást kínál az internet ilyen helyzetekre, és csak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által működtetett Befogadás Házát találtam. De kérdés, hogy megoldás-e egy átmenetileg válságba került fiatalnak a hajléktalanszálló? Lyukas a szociális hálónk, mondja erre a barátnőm, akinek azon frissiben elmeséltem a történetet. Hát igen, Nyugat-Európában vannak átmeneti szálláshelyek, garzonlakások krízisbe került embereknek, ahol akár hónapokig is meghúzhatják magukat emberi körülmények között, amíg munkát nem találnak. Nálunk, úgy tudom, a családoknak van ilyen szállásuk, szülőnek gyerekkel. De mi van akkor, ha éppen a családja elől fut az ember? Legfeljebb a vakszerencséjében bízhat?