Az egri vár templomoltára – az egész templom is, de leginkább az oltár helye – varázshely. Egyike azon réges-régi helyeknek, amiket, gondolom, az idők kezdetekor egyszerűen csak szentként tiszteltek, majd a keresztények rájuk építették a templomaikat és ránk már így maradtak, legtöbbször templomként. Templomot ugyanis – szerintem – nem papok „szent”-elnek fel – mert az, ha jól van kitalálva, eleve Szent –, ha már ezt a szót kell rá használnunk. Áldott – talán még. Lehet érezni, ha ott vagy, valahogy ereje van a Földnek alattad – összetéveszthetetlen bármi mással.

Ilyen még a pécsi székesegyház és környéke is. Velemér. Stonehenge Angliában. Szicíliában Siracusában egy templom, bár huszonöt éve és egyszer voltam ott, tudom,hogy akaratlanul is megtalálnám. Toscanában, a Városomban, a mentőállomás melletti kis templom. Írország – na, az kész, az szinte mindenhol, az egész egy nagy tündesziget, bizserget, akárhova megyek. Aztán persze: az egész Hegy.

Ezeken a varázshelyeken, ha hagyod, akkor megsimogatnak odaátról. És ilyenkor megérzed, hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy soha semmi bajod nem lehet, mert egy olyan óriási valaminek vagy a része, ami megingathatatlanul és megmásíthatatlanul JÓ, évmilliók óta és az is lesz még évmilliókig, a te ostobaságodtól, bűneidtől, kapálózásodtól és aggályaidtól függetlenül is. Béke – vagy még így is mondják: az Isten – lakik ilyen helyeken.

A toszkán Városomba is ezért járok vissza, mert Béke van ott. Meg mert valaha ott is volt Földem. Egyszer láttam álmomban, az ottani házam sarkából. Álmomban másként sütött a nap, mert még szennyezetlen volt a levegő és más illata volt a földnek is. Nem földrajzilag más, hanem több ezer évileg más.

A két rézgyíkom eredetileg Toscanából jött velem haza, az első Populoniából, egy kétfarkú pedig a Városomból, ugyanazon rézművestől, ahonnan a lovat , a tengeri csikót, a kacsát, az árnyékembert és a csavartlábú nőt is vettem, aki egy titokzatos etruszk istennő. Mindegyik rézszobrocska egy-egy, eredetileg etruszk műtárgy másolata és ez a városombéli bácsi készíti a legszebbeket. Évek óta oda járok, mindig bemegyek a boltjába és a rézművek számából egyértelműen kiderül, hogy már hatszor vásároltam is. Mégis mindig újra idegenként üdvözöl. Ennek is megvan a maga varázsa. Mindig tudom, mi a következő rézmű, és azt is, hogy meg szabad-e már vennem. Rituálé, magam találtam ki, de jól működik. A minap a kétfarkú gyíkomat a szállóvendégeim elvitték. Nem bánkódok, nyilván nekik jobban kellett, és hát persze most majd mennem kell megint…

Bátran elmondható rólam, hogy Toscanába rézművekért, enni, inni és napozni járok. Járnék többet múzeumba is, meg ásni, de mivel mindig valaki bekéretőzik a kocsimba, rendes régészkedésre mindig nagy morgások árán kerülhet csak sor. Már sok embert elvittem magammal, de minden egyes visszatérésem után megfogadom, hogy legközelebb egyedül megyek, mert hiába fogadkoznak ezek, öregem, bármire az induláskor, a végén senkivel nem lehet normális ásatást folytatni úgyse.

Legutóbb például Csilla barátnőmmel és a gyerekével voltunk, és bár nagy szó volt, hogy ők hajlandóak voltak végre elkísérni három etruszk temetőbe is, de az már nekik is sok volt, ahogy bemásztam az elkerített ásatási területre, és hoztam fel néhány kancsófület meg ezt-azt. Szerintük ez nem szép dolog, szerintem meg az olaszokat ez nem érdekli. Megkapták ezt az országot, és köszönik, jól süt a nap, kék a tenger, teremnek az olajfák meg a szőlőtőkék – ennyi elég is. Mellesleg annyi a kancsófülük, hogy azt sem tudják, hova tegyék. Egyszer hallottam a rádióban egy műsort, hogy valami nagy régésztársadalmi felindulás volt, mert Róma alatt találtak megint egy két hektáros, mozaikos, római fürdős komplett villát függőkerttel meg pávatollakkal, amit a digók nemes egyszerűséggel és ugyanazon lendülettel vissza is temettek. Köszi, akkor inkább másfelé visszük a metrót, van már mozaikunk elég.

Ezen az etruszk ásatáson is, a leletegyüttes ötöde volt csak feltárva, és ha a Csilla nem sikongatott volna a gyerekkel a kordon mögött annyira hangosan, mikor eltűntem egy föld alatti lépcsősoron, most már lenne rendesebb fogalmam az etruszk villák belsőépítészeti megoldásairól. Na mindegy, szóval járok még, de szigorúan e-gye-dül. Lányokfiúk. Értitek. Fészen megnézhetitek a tumulus-síros földalatti koromsötét videóimat, azt’ füst.

Szeretném tisztázni továbbá, hogy a vonzódásomnak semmi köze a manapság divatos Toscana-felinduláshoz. Az etruszkok miatt van az egész. Az etruszk vonzódás pedig Mika Waltari: Turms, a halhatatlan című könyvéből, még tizenhét éves koromból ered. Annak, aki nem tudná: a hely neve az etruszkan–truszkan-toszkan szóból jön. Sz’al mi – én és Mr. Waltari – jóval előbb itt voltunk, mint a napraforgós filmek, köszi.

A Hegyen kívül nincs másik hely egyelőre, ahol ennyire zsigerből otthon érezném magam, mint Toscanában.

Németh Éva írása

Hozzászólások

hozzászólás