Gyöngéden torkon ragad, ha megérzem a hársfa illatát. Idén még el sem kezdődött a virágzás, csak az ígérete volt a levegőben, amikor már elbódított az előérzete. Tele van hatalmas hársfákkal a Baláca-pusztai villagazdaság. Alájuk állok és nagyokat lélegzem. Az illatok emlékeket idéznek, legtöbbször a gyerekkorba röpítenek vissza, talán mert akkor még olyan erős a szaglásunk, mint az őzeké vagy a kutyáké, örökre a memóriánkba vésődnek.

A hársfa illata azonban nem gyerekkori emlék, inkább kamaszkori. Úgy sejtem, a zentai gimnázium előtt álltak ilyen nagy hársfák, a nyár, a szabadság ígéretével. A barátnőmtől kellene megkérdeznem, ő hogy emlékszik, de mostanában már nem vagyunk napi kapcsolatban. Bár nyilván nem lepődne meg a kérdésen.

IMG_1474

Nem tudom, mitől van az, hogy bizonyos illatok lehengerlőbbek a többinél. Nyilván a hozzájuk fűződő asszociációk miatt. Ahogy reggelente megöntözöm a virágokat itt Balácán, egészen bódító parfümélményem támad. A liliomok, a levendula, az elhervadt pünkösdi rózsa és a most viruló vadrózsák, meg egy különös kócos mediterrán bokor – amit a kollégáim csak úgy emlegetnek, hogy zsöné (csak nem Genet?) – sárga virágai olyan pazar illatfelhővel vesznek körül, mint amilyent a legfinomabb színházi előadásokra húznak magukra a nők. Dior: lila Poison. BITEF, nyolcvanas évek. Mint egy régi dallam, amit hiába dúdolunk már, nem jut eszünkbe pontosan, legfeljebb félig, hogy izgasson, hogy törjük rajta a fejünk.

IMG_1479

Azt mondják a tudósok, hogy minden illat szinapszisok és elektromosság összjátéka. Az orrnyálkahártya membránjának receptorai érzékelnek bizonyos molekulákat, majd jelek futnak végig a neuronok nyúlványain az agy sötét zugai irányába. Valamifajta varázslat révén ez a kis vegyi és biológiai folyamat (a dopamin?) egy egész világot képes felidézni. Nálam a hársfa illatához minden bizonnyal becsatlakoznak az olvasmányélményeim is. Elsősorban Hamvas. Hamvas-hárs. A filozófus fontos esszéje a virágszedés lélektanáról, amely egy Abbé Constant-idézettel kezdődik arról, hogy a vasbilincset eltépni könnyebb, mint egy virágkoszorút. Majd azzal a meglepő állítással folytatódik, hogy ha valamit sajnál itthagyni a földön halála óráján, azok a virágok lesznek. S nem vigasztalja a belső látás tudata sem, aminek révén örökre magába zárta már ezeket a virágélményeket. Mert az embernek ösztönösen kell a valódi virág, nincs rá magyarázat, de az ember keze ösztönösen nyúl a virágok után és letépi azokat. Erős önmegtartóztatás kell hozzá, hogy ne szakítsunk legalább egy szálat a levendulából, hogy az olajos kis fejecskéket szétmorzsolgassuk az ujjaink között, vagy a vadrózsából megszerezzünk legalább egy szálat. Hamvas azt írja, tizennyolc éves korában megfogadta, addig nem nyugszik, amíg meg nem fejti a virágszedés lélektanát. Hogy miért van bennünk ez a kényszer? Ám, ha jól sejtem, nem jutott messzire, csak olyan megállapításokhoz, hogy a virágot a lélek szedi, mert nyilván valami rokonság van közöttük. Valami titok köti össze őket. Ennek ürügyén Hamvas fel is menti a virágszedőket. Mert helytelen, ha valaki fát vág ki és helytelen, ha megeszi az állatokat, de virágot a könyv lapjai közé préselni, koszorúba fonni, vázába tenni szabad. Miért? Hiszen a virág is élőlény. Olyan nagy misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok és értetlen csodálkozással nézem – írja Hamvas. Lelkünk titkos kertjei mindig képesek meglepni bennünket.

IMG_1481

Hozzászólások

hozzászólás