A bécsi Bözsi néni herendi volt. Imába foglaltuk a nevét. Évente kétszer egy NSU anyósülésére ültette súlyos testét, és Anna lányával elhozatta magát hozzánk. Mindig szombaton jöttek, finom ebédet kaptak, s délután már indultak is vissza Bécsbe. Bözsi néni nagymamámnak csak unokatestvére volt, de két jó testvérrel is felért. Táskarádiót, teát, kávét, édességet, banánt(!), ruhaneműt s egy fűzős bőrfocit is hozott ajándékba a hatvanas években. És a várakozás örömét. Hogy bár szegények vagyunk, egyetlen kereső jut hatunkra, de nincs mitől félni, mert Bözsi néni nem feledkezik meg rólunk.

Mi feledkeztünk el róla, mikor már nem tudott eljönni személyesen, s csak levélben tudósított helyzetéről. Bedagadtak, fájtak a lábai, naphosszat csak a konyhában üldögélt. Egyedül azt fűtötte a „drága” és „kényelmes” gázzal, csak aludni ment be a szobába. Ment hozzá egy asszony hetente kétszer egy órára, ő vásárolt be egész hétre. Már a férjéhez sem tudott kijárni a temetőbe, szeretett Karijához, mert nem bírt felszállni a villamosra, és a lányai nem értek rá, a benzin is sokba került.

Egy Bécs melletti otthonban fejezte be életét. Hat idős nő egy szobában. De köztük is magányos maradt, mert ötven év alatt sem tanult meg rendesen németül. Ring Strasse-i lakásába vágyott vissza, amit nem adott fel, mert reménykedett, hogy – ha csak látogatóba is – visszatérhet oda, ahol olyan sokat volt egyedül.

Egy délutánnal is beérte volna, mert ki lehet innen menni – írta anyámnak –, ha van, aki vállalja a felügyeletet.

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás